" Viszont ez így, ha jól adok össze, akkor azt jelenti, hogy az északi féltekén a meridionális hőkontraszt csökken, amiből nekem inkább egy
egyre zonálisabb képnek kellene következni, közben meg mindenhonnan az
jön, hogy egyre meridionálisabb".

Máshogy látom ezt a dolgot. Azért rázós a féltekei hőkontraszt/áramlási muszter gondolatmenete, mert egy nagy légkörfizikai paradoxont tartalmaz. Ugyanis a növekvő hőkontraszt a nyomásgradiens megnövelése révén felgyorsítja az áramlásokat, de ezeket a Coriolis-erő mindjárt "el is gáncsolja", zonálissá teszi. Ezért a hőkontraszt megnövekedése ahelyett, hogy a hőkiegyenlítődés felé hatna, egy ideig még rá is tesz pár lapáttal az észak-déli hőkülönbségre. Mindaddig, míg a gyors áramlás és a megnövekedett hőgradiens meg nem szüli a stabil örvényeket, azaz a ciklonokat. Tulajdonképp ezek a folyamatok képezik a Namias-ciklus lényegét. A minimális hőkontraszt éppen a meridionális fázis végén áll be, a zonális fázis már a hőkontraszt növekedését, adott esetben hatalmasra növését hozza.
Nézzük, mi van akkor, ha a hőkontraszt eleve nagy (hideg sarkvidék, és/vagy meleg szubtrópus  -most az első verzióval számoljunk). Ekkor gyorsak a zonális áramlások, sokáig akadályozzák a leszakadást. Mikor az végre mégis bekövetkezik, nagyon masszív lesz. A hőkicserélődés végeztével viszont gyorsan regenerálódik a sarki hideg, elég hamar ismét zonális időszak indul.
Ha ellenben  kicsi a hőkontraszt (mert pl. nem olyan hideg a sarkvidék), akkor a zonális áramlűsok lassúak, emiatt gyakran, könnyen leszakad a kicsi hideg. De mivel a hidegraktár visszaépülése vontatott, ezért a ciklus sokáig vesztegel a meridionális fázis végi anticiklonális, illetve bárikusan jellegtelen szakban. A végeredmény: lassú, behullámzó poláris jet, látszólag ritka zonalitás.