Múlt héten, nem tudom melyik nap, mentem ebédelni, a parkoló felé tartottam, amikor az SZTK előtt megláttam egy idős nénikét a buszmegállóban. Az irodában felejtettem a napszemüvegemet, hunyorogva mentem, elsétáltam mellette, majd megfordultam, mert szokatlan volt, hogy egyedül áll a hőségben, sehol senki, ő meg kapaszkodik a táblába, amin a menetrend volt.
Odaléptem hozzá, megkérdeztem segíthetek-e neki. Azt mondta melege van, kicsit szédül és kapott egy szemcseppet is, amitől nem lát igazán jól, szürkehályog műtét előtt áll.
Berohantam az irodába, vittem neki egy pohár vizet, majd mondtam neki várjon egy kicsit, itt parkolok 100 méterre és elviszem haza. Telefonon szóltam a főnökömnek, hogy kicsit elhúzódik az ebédidőm.
Elvittem haza, mesélt a családjáról, betegségéről, és megköszönte a segítséget.
Nem mondtam neki, hogy csak nyamvadt 30 fok van, meg mit kap majd Nyugat-Európa, segítségre volt szüksége.
Mielőtt vki hatásvadászattal vádolna, meg, hogy mi értelme volt ezt beírni, azért csináltam, mert sajnos itt is egyre türelmetlenebbek egymással az időjárást kedvelők, mintha nem lennének képesek elfogadni, hogy mások a preferenciáink, eltérő homeosztázis, differens adaptív készségek.
Bennem fel sem merül, hogy meggyőzzek másokat, hogy mi az optimális komfortérzet, milyen körülmények között érzem jól magam, mivel ez igen szubjektív és még családon belül is lényegi eltérések vannak.
Legyünk kicsit türelmesebbek egymással, ha már egyszer közös az érdeklődési körünk.
Uff